A hatalmas vikingek az idők kezdete óta foglalkoztatják az emberek képzeletét. Híresek bátor portyázásaikról, hatalmas hajóikról és egy olyan kulturális identitásról, amely évszázadokkal később is visszhangzik.
Ahhoz, hogy valóban megértsük e vad harcosok felemelkedésének és befolyásának okait, fontos megvizsgálni annak a korszaknak a történelmét és életmódját, amelyben külföldön fosztogattak és szárazföldön hódítottak.
A vikingek eredetének, kultúrájának, vallásának, tengeri taktikáinak és csatáinak feltárásával jobban megérthetjük, hogyan vált egy rendíthetetlen nép ellenállhatatlan erővé.
Ebben a cikkben feltárjuk, hogyan formálták ezek a bátor vikingek Európát békében és háborúban, körülbelül 793 és 1066 között.
Körülbelül 800-tól a 11. századig skandinávok nagy tömegei hagyták el szülőföldjüket, hogy máshol keressenek szerencsét. Ezek a tengeri harcosok, akiket összefoglaló néven vikingeknek vagy északiaknak („férfiak az északról”) neveztek, kezdetben part menti helyeket, különösen védtelen kolostorokat támadtak meg a Brit-szigeteken.
A következő három évszázad során a vikingek kalózként, fosztogatóként, kereskedőként és telepesként hagyták ott a nyomukat.
Már jóval Kolumbusz Kristóf előtt felfedezték Amerikát, és keleten egészen Oroszország peremvidékéig eljutottak.
A vikingek eredete
Bár ezeket az embereket gyakran vadembereknek tekintik, akik kincsek és nők után kutatva támadják a civilizáltabb nemzeteket, a viking nép motivációi és kultúrája sokkal változatosabb volt. Ezek a portyázók számos változást is elősegítettek az egész területen, a gazdaságtól a hadviselésig.
A pontos okok, amelyek miatt a vikingek elhagyták hazájukat, bizonytalanok. Egyesek szerint ez a túlnépesedés miatt történt, de az első vikingek gazdagságot kerestek, nem földet. A nyolcadik században Európa gazdagodott, ami olyan kereskedelmi központok növekedését táplálta, mint Dorestad és Quentovic a kontinensen, valamint Hamwic (ma Southampton), London, Ipswich és York Angliában. A skandináv szőrmék nagyon keresettek voltak az új piacokon. Az európaiakkal folytatott kereskedelem révén a skandinávok megismerték az új navigációs technológiákat, a növekvő gazdagságot és az európai királyságok közötti belső konfliktusokat. A viking elődök – a Balti-tengeren kereskedelmi hajókra vadászó kalózok – ezeket az ismereteket használták fel arra, hogy kiterjesszék szerencsevadász tevékenységüket az Északi-tengerre és azon túlra.
Honnan származnak a vikingek?
Ellentétben a vikingekről alkotott népszerű elképzelésekkel, ők nem alkottak egy közös származású vagy hazafiság által összekötött „fajt”. A legtöbb viking, akinek tevékenysége ismertebb, a mai Dánia, Norvégia és Svédország területéről származik, bár a történelmi feljegyzések finn, észt és számi vikingeket is említenek. Közös vonásuk az volt, hogy külföldről érkeztek, a szó helyi értelmében nem voltak „civilizáltak”, és ami a legfontosabb, nem voltak keresztények.
Viking kor
Sok történész a “viking” kifejezést a skandináv “vikingr” szóhoz köti, ami “kalózt” jelent, de ez a kifejezés tengerentúli expedíciókra utal, és a skandinávok igeként használták azokra az időszakokra, amikor a férfiak hagyományosan időt szakítottak arra, hogy “nyáron vikingekhez menjenek”. Bár sokan úgy vélik, hogy ezek az expedíciók a part menti kolostorok és városok kifosztásával jártak, sok expedíció valójában kereskedelmi célokat szolgált, vagy külföldi zsoldosként való szolgálatot jelentett.
A viking kor általában a 800-as évtől – néhány évvel az első feljegyzett portyázás után – az 1050-es évekig, néhány évvel az 1066-os normann hódítás előttig tartó időszakra utal. Ezalatt a skandináv nép hatóköre kiterjedt Észak-Európa minden szegletére, és sok más nemzet találkozott vikingekkel, akik kifosztották partjaikat. A legtávolabbi viking észlelések Bagdadban történtek, ahol olyan árukkal kereskedtek, mint a szőrme, az agyar és a fókazsír.
Viking portyázás
A Lindisfarne-i szerzetesek elleni viking portyázás, amely egy kis sziget az angol északkeleti partoknál, 793-ban jelezte a skandináviai viking migráció kezdetét. Ez a hely egy jól ismert tanulmányi apátság volt, amely az egész kontinensen híres volt jól képzett szerzeteseiről és hatalmas könyvtáráról.
A portyázás során szerzeteseket öltek meg, vetettek a tengerbe vagy hurcoltak el rabszolgának számos egyházi kincs kíséretében, a könyvtárat pedig a földdel tették egyenlővé. Ez az egyetlen esemény megnyitotta az utat ahhoz, ahogyan a vikingeket a viking kor során végig szemlélték: vad harcosokként, akiknek semmi tiszteletük nem volt a vallás vagy a tudás iránt.
Az első viking portyázást követő években part menti falvakat, kolostorokat és még városokat is ostromoltak ezek a tengeri idegen betolakodók. A tengeri támadások gyakorisága miatt számos fejlesztés történt az erődítmények terén, erődített kikötők és tenger felé néző kőfalak formájában, amelyek nagyon hatékonynak bizonyultak a portyázások elrettentésére.
A támadások oka a tudósok körében vita tárgya, bár az okok gyakran olyan dolgokból fakadnak, mint a keresztény üldöztetés és a pogányok kényszerkeresztelése a skandináv régió mezőgazdasági termelésének csökkentése érdekében. Sok dokumentáltabb ok is késztethette ezeket az embereket arra, hogy elhagyják hideg és kemény otthonukat, hogy máshol keressenek megélhetést.
Mégis, hazájuk könyörtelensége ellenére a legtöbb viking minden évszak végén visszatért kincsekkel, rabszolgákkal és javakkal, hogy túléljen még egy telet.
Viking hajó
A viking kultúra középpontjában a viking hajó áll. Ezek a rendkívüli hajók, különösen a hosszú hajók, formálták a skandináv tengerészek életét és megváltoztatták Európa történelmének menetét.
A több mint 10 évszázadon át csiszolt skandináv hajóépítési tehetség sokféle hajót eredményezett, a kis halászhajóktól és a széles rakterű teherhajóktól a híres, villámgyors, portyázásra használt hosszú hajókig, a híres viking drakkarig. De méretüktől függetlenül a legtöbb hajót keskeny formájúra és kis merülésűre tervezték, ami nagy alkalmazkodóképességet biztosított számukra a tengeri és folyami használathoz.
A viking hajóépítés a 7. században érte el csúcspontját, amikor feltalálták a gerincet, egy szerkezeti gerendát, amely az orrtól a tatig húzódik, és alacsonyabban helyezkedik el, mint a hajó fő teste. Ez a tulajdonság növelte a sebességet és a stabilitást, és megakadályozta a nemkívánatos oldalirányú mozgásokat. A gerinc, egy nagy árboc és egy nagy vitorla hozzáadásával végül lehetővé tette az északiak számára, hogy hosszú utakat tegyenek meg az Észak-Atlanti-óceánon. Ezeket a viking hajókat ma forradalmi tervezésűnek és technológiai csodának tekintik.
A hajóépítési folyamat megkezdéséhez a vikingek ékeket vertek a frissen kivágott fákba, amíg a fa a szálirány mentén ketté nem hasadt. Egy hajóhoz akár 20 nagy tölgyfát is kivághattak. A fát úgy formálták és rendezték el, hogy a deszkák tökéletesen illeszkedjenek egy klinkerépítésű szerkezetbe, mint egy legyező, átfedve egymást. A klinkerépítésnél először a külső borítást készítik el, majd a vázat helyezik belülre. A hajót állati szőrből, gyapjúból vagy mohából készült, kátránnyal átitatott vízálló keverékkel vonták be, és vasszegekkel rögzítették. A végeredmény egy hihetetlenül gyors és rugalmas hosszú hajó volt, amelyet semmi sem tudott utolérni.
A férfiak evezők sorával eveztek, amit egy valószínűleg gyapjúból készült nagy vitorla egészített ki. A Greenwichi Királyi Múzeumok szerint a drakkroknak nem kormánylapátjuk volt, hanem a hajó jobb oldalán, a tatnál rögzített kormánylapátjuk.
A 9. század közepére a portyázások igazán felélénkültek, ahogy a skandináv régióban elterjedt a hír Európa elmozdítható gazdagságáról. Az északi falvak és közösségek összefogtak, hogy hajókat építsenek azzal a szándékkal, hogy portyázások révén javítsanak életkörülményeiken.
A vikingek ugyanannyi figyelmet fordítottak a művészetre, mint a kézművességre. A drakkrokat általában az orrukon faragott sárkányfejek díszítették, amelyekről úgy hitték, hogy elűzik a gonosz szellemeket.
A sárkányfej, párosítva a nagy, piros-fehér csíkos négyzet alakú vitorlával, a vikingek névjegyévé vált. Ez a látvány három évszázadon át rettegésben tartotta az európaiakat.
Expedíciók az Újvilágba
A vikingek a 10. században telepeket hoztak létre Grönland nyugati partján. A viking sagák beszámolnak azokról az utakról, amelyeket ezekből a grönlandi telepekből az Újvilág felé tettek. Említést tesznek olyan helyekről, mint “Helluland” (a feltételezések szerint Baffin-sziget), “Markland” (a feltételezések szerint Labrador) és “Vinland” (egy rejtélyesebb hely, amelyről egyes régészek úgy vélik, hogy Új-Fundland lehet).
Jelenleg az egyetlen megerősített viking lelőhely az Újvilágban az Új-Fundland északi csücskén található L’Anse aux Meadows. Ezt a helyszínt az 1960-as években tárták fel. Ezenkívül három lehetséges viking lelőhely van, amelyet a régészek nemrégiben tártak fel Kanadában. A két lehetséges helyszín Új-Fundlandon található, míg a harmadik a kanadai sarkvidéki Baffin-szigeten.
Egy lehetséges viking lelőhely található Point Rosee-ban, Új-Fundland déli részén; a helyszínen a régészek egy tőzegvas-olvasztó kemencét fedeztek fel egy gyepből készült építmény közelében.
Egy másik lehetséges viking lelőhely a Sop’s Arm-nál található Új-Fundlandon, és egy sor “csapdát” tartalmaz, amelyeket nagy állatok, például karibuk csapdába ejtésére használhattak. Ezek a csapdák egyenes vonalban vannak elrendezve, és a régészek úgy vélik, hogy a vikingek az állatokat ezek felé a csapdák felé terelhették, ahol csapdába ejthették és megölhették őket.
A harmadik lehetséges viking lelőhely a Baffin-szigeti Nanooknál található, ahol a kutatók fémmegmunkálásra használható tárgyakat és egy olyan építmény maradványait találták, amelyet a vikingek építhettek.
Viking invázió
Viking invázió Párizsban
A viking seregek a 9. század folyamán végig aktívak maradtak az európai kontinensen, 842-ben brutálisan kifosztották Nantes-ot, és olyan távoli városokat támadtak meg, mint Párizs, Limoges, Orléans, Tours és Nîmes.
844-ben a vikingek megrohamozták Sevillát (akkor arab uralom alatt); 859-ben kifosztották Pisát, de egy arab flotta csapást mért rájuk az észak felé vezető úton.
911-ben a nyugati frank király szerződéssel Rouen-t és a környező területet egy viking vezérnek, Rollónak adományozta, cserébe azért, hogy az megtagadja a Szajna átjárását más portyázók elől. Észak-Franciaországnak ezt a régióját ma Normandiának, vagyis az “északiak földjének” nevezik.
A 9. században a skandinávok (főleg a norvégok) elkezdték benépesíteni Izlandot, egy észak-atlanti szigetet, ahol még senki sem telepedett le nagy számban. A 10. század vége felé egyes vikingek (köztük a híres Vörös Erik) még nyugatabbra, Grönlandra költöztek.
Későbbi izlandi történetek szerint a Grönlandon letelepedő első viking telepesek egyike (köztük a viking hős Leif Eriksson, Vörös Erik fia) lehetett az első európai, aki felfedezte és felfedezte Észak-Amerikát. A partraszállás helyét Vinlandnak (Bor-föld) nevezték el, és ideiglenes települést építettek L’Anse aux Meadows-ban, a mai Új-Fundlandon. Ezen kívül kevés bizonyíték van a vikingek jelenlétére az Újvilágban, és nem hoztak létre állandó telepeket.
Dán dominancia
Harald Bluetooth, az újonnan egyesült, hatalmas és keresztény dán király 10. század közepi uralkodása egy második viking korszak kezdetét jelzi.
A gyakran királyi vezetők által szervezett nagyszabású portyázások Európa partjait és különösen Angliát sújtották, ahol Nagy Alfréd leszármazottainak királyi vonala hanyatlóban volt.
Harald lázadó fia, Sven Villásszakáll 991-től viking portyázásokat vezetett Angliába, és 1013-ban meghódította az egész királyságot, száműzetésbe kényszerítve Ethelred királyt. Sven a következő évben meghalt, fiára, Knutra (vagy Canute-ra) hagyva egy skandináv birodalom (Anglia, Dánia és Norvégia) vezetését az Északi-tengeren.
Knut halála után két fia követte a trónon, de 1042-re mindketten meghaltak, és Hitvalló Eduárd, az előző (nem dán) király fia visszatért a száműzetésből, és visszaszerezte az angol trónt a dánoktól. Halálakor (örökösök nélkül) 1066-ban Harold Godwinesson, Eduárd leghatalmasabb nemesének fia igényt tartott a trónra.
Harold serege sikeresen legyőzte az utolsó nagy viking király – a norvég Harald Hardrada – invázióját Stamford Bridge-nél, York közelében, de néhány héttel később vereséget szenvedett Normandiai Vilmos hercegtől (aki maga is észak-franciaországi skandináv telepesek leszármazottja volt). Az 1066-os karácsony napján angol királlyá koronázott Vilmosnak sikerült megőriznie a koronát más dán kihívásokkal szemben.
A viking kor vége
Az 1066-os angliai események gyakorlatilag a viking kor végét jelentették. Ekkorra minden skandináv királyság keresztény volt, és ami a viking “kultúrából” megmaradt, az beolvadt a keresztény Európa kultúrájába. Ma a viking örökség jelei főként azokban a régiókban találhatók meg, ahol letelepedtek – különösen Észak-Angliában, Skóciában és Oroszországban –, egyes helynevek és szókincs skandináv eredetében. Izlandon a vikingek gazdag irodalmat hagytak hátra, az izlandi sagákat, amelyekben dicsőséges múltjuk legnagyobb győzelmeit ünnepelték.
Viking mítoszok
A vikingekről alkotott modern elképzelések nagy része a katolikus propagandából ered. Több keresztény létesítmény kifosztása, valamint számtalan ereklye és kincs elvesztése után a katolikus egyház megpróbálta dehumanizálni őket. Viktória királynő nagy-britanniai uralkodásáig a vikingeket még mindig erőszakos és barbár népként írták le. A 19. és 20. század folyamán a megítélésük odáig változott, hogy a vikingeket nemes vademberekként dicsőítették, szarvas sisakokkal, büszke kultúrával és rettegett harci képességekkel.
Ami a téves elképzelések által teremtett legnépszerűbb viking mítoszokat illeti, a történelem bizonyítja, hogy a következő állítások egyértelműen hamisak:
- A vikingek szarvas sisakot viseltek: A vikingek hagyományosan fedetlen fővel harcoltak, vagy egyszerű bőr és fémvázas sisakokat viseltek, alkalmanként arcvédővel. A szarvas sisak ötlete a vikingek viktoriánus kori újjászületéséből származik.
- Piszkosak és elhanyagoltak voltak: A régészek rendszeresen találnak fésűket, kanalakat és egyéb tisztálkodási eszközöket, amelyek arra utalnak, hogy a vikingek nagy gondot fordítottak a személyes higiéniára.
Bár a skandináv régiókban az életkörülmények minden bizonnyal kemények és nehezek voltak, sok viking szenvedett az erőforrások szűkössége miatt, és az emberek nagy távolságokra települtek le, valódi egységes vezetés nélkül. A viking korban a skandinávok képesek voltak jobban érvényesülni a külvilágban, és olyan hírnevet szereztek maguknak, amely túlmutatott az egyszerű barbárságon. Bár egyes vikingeket a gazdagságvágy motivált, sokan békésebb gazdasági kapcsolatokat kerestek a környező nemzetekkel.
Valójában, ahogy Forte és munkatársai írták, a viking kornak nem volt drámai vége. A szerzők azt állítják, hogy a skandináv királyságok lassan akkulturálódtak és beépültek az “európai kereszténység tágabb politikai testébe”.
